A talált lány

Történt  egyszer, hogy az emberek a sűrű, sötét, kerek erdőben, amint nagy óvatoskodva mentek, nehogy a farkasokat valahogyan felverjék - hát nem egy kisleányt találtak az egyik hatalmas fa tövében? De bizony, egy gyönyörűszép kisleányt, olyan nagyobbacska formát, akinek azonban szavát  nem vehették. Hát, ha már így alakult, mégsem hagyhatták ott, vitték egyenesen az öreg királyhoz.

Az öreg király nézte-nézte a kisleányt, s igen szépnek találta, bár kicsit sápadtnak. És ahogy ott vizsgálja, látja ám, hogy a jobb kezecskéjének mutatóujján nem köröm, hanem karom van. Ezen kicsit elmélázott, és már csaknem elbóbiskolt volna, mikor fejét hirtelen felkapva rászólt a bámészkodó szolgákra:

– Adta, vette, teremtette haszontalan népek! Nem látjátok, hogy ez a kisleány éhes?

Nosza, szaladtak a szolgák a konyhára, hozzanak valami finomat, valami édességest, amihez akár a legfenségesebb gyomor is szokva van. Tettek a kisleány elé babfőzeléket, spenótot, még krumplistésztát is, de a kisleány csak ült némán a király mellett, és szeme sem rebbent a sok finomságra. De volt ott a király mellett egy ív papír és egy ceruza, mert a király, ha időnként föl-fölridat a bóbiskolásból, próbálgatta lerajzolni azt, amit éppen álmodott. És néha egészen szépeket rajzolt.

Hát fogta a kisleány a ceruzát és az ív papírt, és uramfia – egy vonás itt, egy vonás ott –, szélsebesen egy olyan farkast  rajzolt az ív papírra, hogy a szolgák már azon reszkettek, le ne lépne a papírról, mert akkor aztán futhatnak ki ebből a világból.

Ránéz az öreg király a rajzra, s mindjárt rá is mordult a szolgákra:

– Adta, vette, teremtette, haszontalan népség – nem  látjátok, hogy ennek a kisleánynak nem babfőzelék meg krumplistészta kell, hanem farkastej?!

Nosza, szaladtak a szolgák a nagy kerek erdőbe, ott szólongatták a farkasokat – ha adnának nekik egy kis tejet. A farkasok persze tudták, miről van itt szó, és ellátták a szolgákat bőségesen farkastejjel.

A kisleány itta a farkastejet, szépen cseperedett, s később is, ha beszéd híján valamiben elakadás adódott a szolgákkal, vagy a királlyal, fogta a ceruzát, lerajzolta amire gondolt, és máris ment tovább az élet a maga sáros kerekének nyomvonalán.

Gyönyörű hajadon lett a kisleány, de szavát még mindig nem lehetett venni. – Férjhez kéne már adni. – gondolta az öreg király, s saját kezével rajzolta le a gyönyörű hajadont, amint áll toronyszobájának ablakában, és a párkányról felröppenő madarakat a kék égen követi tekintetével. Szét is küldte a szolgákat északnak is délnek is, vigyék a hajadon képmását, mert aki szóra bírja, annak adja, s vele fele királyságát, vagy akár az egészet. Jöttek is a királyfiak északról is, délről is, sőt még a nyugati király fia is megjelent. Bekísérték őket a király rózsakertjébe, ott próbálják meg szóra  bírni a gyönyörű kisleányból lett hajadont. De bizony mind pórul jártak. Nagy titok övezte a dolgot, s csak annyit lehetett tudni, hogy a leány rajzolt valamit, valami egészen rejtélyeset a királyfiaknak, amit azok sehogy sem értettek, s amikor kitámolyogtak a rózsakert ajtaján, arcukon mély karmolás nyomával, alig éltek.

– Uram, Istenem – gondolta az öreg király –, mi lehet az, amit ez a leány a papírra rajzol, hiszen  már mindent kitaláltunk róla.

Így esett, hogy amikor a keleti király fia jött el, az öreg király nem tűrtőztette magát tovább, és belesett a rózsakert falán lévő egyetlen résen. Látja ám, amint fogadott lánya, szívének boldogsága áll földbe gyökerezett lábbal, ereje elszállván, lelógó kezében a szél lebegtet egy üres papírlapot, amit a királyfi elkérvén tőle, nagy  buzgalommal telerajzol. Mikor aztán elkészül, s mutatja a leánynak, nagy hirtelen összeölelkeznek, majd a leány a rajzot feldobja a magas égbe – az repül-repül, mígnem egy holló a csőrével elkapja, s meg sem áll vele a kerek erdő közepéig.

– No – gondolta az öreg király –, egy életem, egy halálom, de ennek utánajárok. S gondolataiba temetkezve még ott állt a falnak támaszkodva a rés mellett, koronája  a heves leselkedésben kissé oldalra csúszva a fején, midőn a keleti király fiának útja hazafelé éppen arra vezetvén, öles lépteivel mellé nem ért.

– Szeretett királyom – szólalt meg a keleti király fia –, hollók szárnyán egy év egy nap, és íme eljövök a leányodért. – s egy finom mozdulattal megigazította a koronát a király fején.

Az öreg királynak nem volt nyugodalma – ez a hetyke legény el akarja vinni az ő gyönyörű leánykáját, pedig még a királyságát is vele ígérte. S tudni sem lehet, vajon miért járt pórul a többi királyfi, és miért inkább ölelgette a leány a keleti király fiát, mintsem az arcán sértette volna meg. Ott botorkált a vára körül, vizsgálta a nyomokat a keleti kapunál, az északi kapunál és a déli kapunál is, de sehol semmit nem talált, amivel a holló után indulhatna. Végül a nyugati kapunál csak ráakadt egy fekete tollra. Hát amint fölveszi, s nyitott tenyerén  vizsgálja, az szép lassan elfordul a kezén és beáll egy irányba. Fogja a király a tollat és elfordítja, de az megint szép lassan visszaáll ugyanabba az irányba.

– Ennek fele sem tréfa – gondolja –, s megindul arra, amerre a toll az utat mutatja, neki egyenesen a kerek erdőnek. Sűrű és sötét volt az erdő, hogy az öreg király azt sem tudta, nappal van, vagy éjszaka, de a toll kitartóan mutatta az utat. Néha bizony a kardjával kellett átvágnia magát a sűrű bozóton, tüskés ágak között, de nem volt mit tenni, mert a titkot megfejteni, nem volt más reménye.

Így küzdött az öreg király már csaknem egy éve, míg el nem érte a kerek erdő kellős közepét. Azaz a kellős közepén álló, égig érő fát akit farkasok ültek körbe, középen egy öreg farkassal, hátát a fának támasztva, mancsában a papírlapot tartva.

Így tanácskoztak a farkasok, de bizony nem jutottak egyről a kettőre.

– No, üres hassal, korgó gyomorral nem is tudhatnak a farkasok tanácskozni, s megelégelve a fontoskodó hozzászólásokat, el nem zavarta az öreg farkas az egész falkát élelem után nézni. S mivel maga is velük tartott, a papírlapot egy nagy kő alá rejtette.

Több se kellett az öreg királynak, mikor az utolsó farkas elódalgott a tisztásról, előjött rejtekéből, ment egyenesen a nagy kőhöz, s amint fölemeli, hát nem ott találja mind a négy papírlapot. Hármat a hajadon rajzával, egyet pedig a keleti király fiának rajzával.

Nézi-nézi az öreg király a fogadott lányának rajzait, és egyszerre  kezd világosság gyúlni a fejében. Három gonosz majmot lát, az egyik fehér, a másik fekete, a harmadik tűzvörös. Lám-lám, ezek nem tisztességes kérők voltak, hanem el akarták rabolni az ő leánykáját, de az okos lányt nem tudták becsapni, és rajzával tükröt tartott nekik.  De nemcsak tükröt tartott, hanem meg is védte magát azzal az egyetlen karommal.

– Mondom, lassan kezdett világosság gyúlni az öreg király fejében. – Hát hiszen ezek a majomkirályok szövetkeztek ellene réges-rég, győzték le egy nagy csatában, szorították be egyetlen bevehetetlen várába a kerek erdő peremén, s ezek szerint, ha már ezt a várát nem tudták bevenni, legalább a feledés homályát borították rá. Merthogy a negyedik képen ki mást vélt fefedezni, mint rég elfeledett, szépséges, hites feleségét.

– No, te toll! – mutatod-e az utat nekem az én hites feleségemhez?

Fogja a király a tollat, ráhelyezi a tenyerére, s lám a toll szép lassan beáll egy irányba. Megindul az  öreg király, ahogy a toll mutatja, de nem ám olyan öregesen, hanem mint a szélvész, s uramfia, a bokrok, a tüskés bozótok és még a fák is nyílnak meg előtte, s az áldott Nap fénye világítja a kijelölt utat. Száguld a király, s észre nem veszi, hogy a tartisznyáján van egy kicsi lyuk, amin potty-potty, időnként kipottyan egy kenyérmorzsa. S már morzsától morzsáig szaladva követik a farkasok. Egészen a közelébe érnek, mikor saját vára alatt a völgyben egy kicsi kunyhó ajtaja előtt találja magát. Hát amint felemeli a kezét, hogy kopogna, nem ott ül a várban, a szokott helyén a kályha mellett? Jobbjában ott a négy rajz, baljával erősen dörzsöli a szemét. Meséli a szolgáknak, merre járt az elmúlt évben, de a szolgák csak mosolyognak.

– Urunk, királyunk, nem voltál te semerre, itt bóbiskoltál a kályha mellett.

Nézi a király kezében a rajzokat. Kinyitja a kályha ajtaját, s a három majomkirály képét béveti. Nagy pattogással, sziszegéssel égnek el, hogy majd szétvetik a hatalmas kályhát. Hát amint az utolsó is elhamvad, kürt szólal meg a keleti kapunál, s csaknem ugyanakkor a nyugati kapunál is.

– Előbb bizony nézzük meg, ki érkezett a nyugati kapuhoz – mondja a szolgáknak a király –, mert a keleti kapunál tudván tudom, mi járatban vannak.

Kinyitják a szolgák a nyugati kaput, hát egy fényes hintón egy hölgy érkezik, szolgák hadának kíséretével. A sok díszes öltözet, a sok csillogás láttán nem is mindenkinek, csak az öreg királynak tűnt fel a szolgák egyik ujján a köröm helyett karom.

Már amikor a hintó ajtaja kitárult, szalad  le a királylány toronyszobájának lépcsőjén, egyenesen a lefátyolozott arcú idegen hölgyhöz, és a nyakába borul.

–  Édesanyám! – szólongatja a sokadalom meglepetésére.

Ezt aztán az öreg király sem hagyhatja szó nélkül, odalép ő is a hölgyhöz, s fátylát felemelve a nyakába borul: – Én hites feleségem!

Így esett, hogy a feledés homályára fény derült. A keleti király fia mindent tudott. S az  apja annak idején akart is segítségére lenni az akkor még fiatal királynak, de hadait más háború kötötte le. Viszont mindent elmesélt elejétől a végéig a fiának, és még a királynőről készült festményt is megmutatta legszebb termének falán, akinek a kezéért fiatal korában ő is versengett. Elmondta a majomkirályok végső bosszúját, miként feledés homályát borították a királyra is, a királynéra is. A király megfeledkezett a királynéról is, és a kicsi királylányról is, a királynét pedig a feledés menekülés közben érte a sötét, kerek erdőben, s a nagy fát, aminek tövébe pihenni tette kicsi lányát, soha többé nem találta.

Amint így együtt voltak, a királylány kezéről és a szolgák kezéről is eltűntek a karmok.

Nem volt már akadálya szélesre tárni a keleti kaput is. S ha a nagy örömre bánat is érkezett, mert a hetedhét országra szóló lakodalom után a keleti király fia a hintóján saját birodalmába repítette a királylányt. Az öreg király és megtalált hitvese sorsával megbékélve, meghitt csöndben élték életük, amíg meg nem haltak.