Hol volt, hol nem volt, messze-messze a mi világunktól, ahol azért hasonló csillagok világítottak az égen, mint a mi otthonunk fölött, itt a Földön, történt egyszer, hogy született egy gyermek csillag. Ezt nekünk nehéz elképzelni, mert a mi világunkban a csillagok is valahogy születnek, de arrafelé örökké élnek – azaz nem is élnek, hanem vannak –, s nincs is számukra semminek sem kezdete, sem vége. És ezek a csillagok, amit elgondolnak, azzá válnak. Azaz nem azzá válnak, hanem máris azok, kezdet és vég nélkül. Azonosak a gondolataikkal, de ezáltal nem élnek, hanem csak vannak.
– Hát ez a csillag azt gondolja, hogy megszületett és gyermek, s ha már gyermek, azt is gondolja, hogy van neki édesanyja. S ha nem is úgy, mint mifelénk, de lett neki édesanyja. Persze, az ő édesanyja egészen messze, egy másik világban világolt, mégis tudtak egymásról.
Egyszer csak ez a gyermek nem megszólal?
– Édesanyám! Én már úgy unok csillagnak lenni! Itt ragyogok az örökkévalóságban, azt gondolok, amit akarok, mindenféle színt válthatok, de csak vagyok. Nem történik velem semmi.
Amint így hallgatja őt az édesanyja, erősen megsajnálja, s kotorászva a gondolatai között, egyszer csak rátalál egy történetre, amit még az öreganyja mesélt neki, annak is az öreganyja … végtelen végig az örökkévalóságban.
– Képzeld el kicsi gyermek – szólította meg a fiát – vagy kisleányát –, mit hallottam én az öreganyámtól, ő is az öreganyjától … és így az örökkévalóságban. Mert amint az hírlik, van valahol, tőlünk végtelenül messze egy különleges világ. Ott megtörik az örökkévalóság, és történnek dolgok. Születnek és meghalnak. Boldogság van és fájdalom. Ott mindenek nemcsak vannak, hanem élnek. Legalább kipróbálhatják, milyen az nemcsak lenni, hanem élni. Mindennek élete van. Vannak kövek, hatalmas kövek – sziklák – és azoknak is élete van, mert nagy forróságban megszületnek, aztán elporladnak. Van a föld, ami az életét a sziklák porából, és mindenféle más lény életéből örökli. És a földnek vannak lakói, bogarak – gyermek bogarak – meg mindenféle csúszó-mászók, akiknek szintén van életük, és szeretnek élni. És mert szeretnek élni, menekülnek a haláltól, de kit előbb, kit utóbb, a halál mégis mindenkit elér. Mert ha nem így lenne, nem történne semmi.

– De az öreganyám szerint a legkülönösebb dolgok a föld fölött történnek. Mert a földtől megöröklött élet kihajt a fölből, keresi, kutatja az égen a csillagok gondolatait, s igyekszik olyanná válni, mint egy közülünk. Az ilyen lények sűrűn lakják be a földet, nőnek, növekednek felénk, a csillagok felé. De mind-mind meg is halnak. Mert vannak lények, akik tőlük öröklik az életet, belőlük élnek, és nemcsak süttetik a hasukat a nappal, hanem szaladgálnak a földön, kóstolgatják a föld ízeit, magukévá teszik mindazt a gondolatot, amiből a Föld van, és ezekből elképesztő gondolatik támadnak, és olyanná lesznek, mint a gondolataik, mint egymás gondolatai, de nem egyszerre, hanem lassan azzá válnak, mert a gondolataik megtörténnek velük.
– Mondd csak édesanyám, miféle különleges gondolataik töténhetnek meg velük, amiket mi talán már el sem képzelhetünk? – kérdezte anyját a mesére egyre türelmetlenebbül figyelő gyermek.
– Hát, kicsi gyermekem, erről már az öreganyám sem tudott sokat mondani. A legkülönösebb gondolatai az embereknek vannak. Ezek olyan lények, akik nálunk is fényesebben ragyognak. És valami különös módon vágyva-vágynak más emberek fényét megkapni. Hanem ami a legkülönösebb, nemcsak mástól fényt vágynak kapni, hanem még sokkal inkább vágynak másnak fényt adni. Ebből aztán rengeteg bonyodalom származik. Mert válogatósak. Nem mindenkinek akarnak fényt adni, és nem mindenkitől akarnak fényt kapni. Néha azonban ez a kettő egybeeshet. Két lény éppen egymának akar fényt adni, és egymástól akar fényt kapni. Ezt úgy mondják: szerelem. És ez nekik olyan fontos, hogy képesek érte meghalni. És ezt ők úgy mondják: nehéz dolog. Élni nehéz. És a Földön minden erről szól. A földnek nehéz tartania a hátán az életet. Az élő lényeknek nehéz tartaniuk saját életüket, nehéz élni, és még nehezebb meghalni. Mégis minden, a halál is az életért van. Azonban mi ezt nem érthetjük. Nem tudhatjuk, mi az az élet, mi az a halál, mert az örökkévalóságban minden lehet, és ami lehet az már van, és ami van, az könnyen van. És csak úgy lehetne megtudnunk, milyen az élni, ha megtörjük örökkévalóságunkat. Akkor átkerülünk a kezdet és vég birodalmába, és elkezdenek megtörténni velünk a gondolatok.
Az édesanyát, ahogy mondta, és a gyermeket, ahogy hallgatta – a kezdet és a vég, az élet és a halál, meg a szerelem gondolata különös édességgel töltötte el, nem tudtak és nem is akartak tőle szabadulni, örökkévalóságuk megtörve, súlyosan zuhantak lefelé, miközben egyre közelebb érezték magukat egymáshoz, érezték egymás testének melegét. Lett múlt és jövő, és a gondolatok kezdtek megtörténni. Íme, az első levegővétel: fájdalom. De már érezték az élet kimondhatatlan édességének ízét. Igazi fények lettek, amelyek soha nem voltak, és az emberek világoltak, mint a csillagok. Fák, madarak, virágok – mind itt akartak élni. És a gyermek a hajnali, ébredő szélben megértette, hogy lesz it minden, sokkal több, mint amiről a vének meséltek, lesz szerelem is, mely olyan komoly, és oly nehéz, hogy mellette játék a halál.